A vegán életmód veszélyes. Ez a saját tanulságom, ugyanis ezennel már 5 napja kopog a szemem valami tartalmas és ízletes, lehetőleg egészségtelen étel után. Bármit megennék. Komolyan.
A kezdeti sokk után ma társakra leltem. Délután négyen elindultunk a szállásunk környékén gyalog, a cél pedig, hogy vegyünk bármit, ami ehető, húsos és meleg. (Soya-burger tofu salátával?) Tekintve, hogy az üzletek 17, de legkésőbb 18 órakor bezárnak, így sajnos másfél km bólászás után rá kellett jönnünk, hogy ez közel sem egyszerű feladat. Végül a Kaiser's-ban kötöttünk ki. Itt több kérdés is felmerült: miért nincsenek előre csomagolt szendvicsek? Az instant tésztához honnan szerezzünk forró vizet? Vajon a dobozos kész kaját hol melegítsük meg? ...és egyáltalán, miért nincs itt valami meleg kaja?
Az üzletben meglepő módon még néhány emberrel összefutottunk, akik - hasonlóan kiéhezett állapotban - pontosan ugyanazért mentek oda, mint mi.
A végső választás a dobozos, kész kajára esett, a mikró problémára pedig konyhakész tervvel álltunk elő a cseh leányzóval: mivel ez Németország, sok-sok barátságos és szívélyes emberrel, így majd becsöngetünk valakihez és megkérjük, hogy melegítse meg nekünk. Stratégiailag a családi házakra voksoltunk, az elsőnél senki sem nyitott ajtót. A másodiknál szintén nem. A harmadiknál már körültekintőbbek voltunk: olyat kerestünk, ahol látunk nyitott ablakot, sőt, egy hölgy még el is sétált előtte. Nem nyitott ajtót. Elképzelhető, hogy megijedt egy csapat - kellően desperate - fiataltól, akik egy zsák kajával csöngetnek?!
Kilátástalan volt a helyzet. És egyre-másra kétségbe estünk. Éhesek voltunk, ételünk is volt ...miért, miért, miért. Majdnem feladva, csüggedten elindultunk hazafelé, amikor megpillantottunk egy folyosót, ami szinte bizonyosan egy konyhára vezetett. Kopogtunk, semmi. Na jó, ez már unalmas volt, besétáltunk inkább. Egy fiatal csajszi jött ki, hogy mit szeretnénk. Hátőőő, őszintén éhesek vagyunk, de már vettünk valamit csak meg kéne melegíteni... Azonnal felajánlotta, hogy természetesen, itt aztán mindent megoldanak, ha gondoljuk ki is tálalják, üljünk csak le egy asztalhoz, el tudja képzelni mennyire éhesek lehetünk. Na most ezen a ponton már szinte biztos volt, hogy vagy stopposnak vagy hajléktalannak nézett minket, de ez már elhanyagolható részletkérdés.
Mennyei boldogságot jelentett ez a tartósítószertől és egyéb műcuccoktól duzzadó, mikróban melegített főétel-féle izé. Látni lehetett egymás arcán, hogy falatról-falatra visszatér az élet, a szemekbe a csillogás. Boldogság. Mámori érzés, főleg azt is figyelembe véve, hogy normális esetben ezek azok az ételek, amikre ránézni sem bír az ember...
Újabb csoport sétált el mellettünk, akik felháborodottan kérdezték, hogy mi mégis mit eszünk. Izé... aaa... húst... Úristen, honnan szereztük??? Azért is érdekelné őket a válasz, mert már vagy egy órája leléptek, hogy kihagyhassák a vacsorát. Azt hiszem, nem én vagyok a kakukktojás a konferencián, más is hasonlóképpen szenved. Mindenesetre azért mókás volt, hogy a végére nagyjából húsz-huszonöt fő gyűlt össze
