...avagy érkezzünk meg Bonn városába egy fél nap alatt Budapestről. Tehát: indulás otthonról délután fél3 körül, 4-re már bent is vagyok, hogy elolvassam az első kiírást, hogy a 16:20-as boarding egy kicsit csúszni fog. Örvendetes hír, tekintve, hogy Münchenben 50 percem lett volna átszállni. Végül 1 órás késéssel indultunk, majd szerencsére a transzfernél az az újabb szívet melengető kiírás fogadott, hogy az a gép is késni fog amit amúgy normális esetben már le is késtem volna.
Ahogy ezt Németország különösen civilizált helyein már megszokhattuk: a reptéri terminál egy csöppnyi szórakozást kínáló kicsiny város, gyerekeknek kialakított Lufthansa bemutatóval, rengeteg designer üzlettel, ingyen kávéval, teával, forrócsokival, fél óra ingyen wifivel.
A következő utam egy igazi rémálom volt, amolyan amerikai komédiába illő clichékkel: előttem és mögöttem is gyerekek, szóval a csönd miatt véletlenül sem kellett aggódnom és persze a hátrúgdosásért sem kellett külön kérelmet benyújtanom, automatikusan járt, az út teljes egészére. Mellettem egy enyhén korodosó nőszemély ült, aki szerint én mindenki életét veszélyeztettem a telefonom használatával és persze, ha lezuhantunk volna, az is az én hibám lett volna. Tíz percig próbáltam bevezetni a flight mode rejtelmeibe, aztán rájöttem, hogy egyikünk sem fogja meggyőzni a másikat, így inkább maradtam az olvasásnál. Toulouse-Lautrec életrajz, avagy Moulin Rouge. A kedves új barátnőmtől végighallgathattam, hogy Párizs csak a fogyasztói társadalom túlpopularizált városa, ahol minden pofátlanul drága mert az ostoba turisták ezen az áron is kipróbálják, amire rábeszélik őket. Szerinte a művészet rég meghalt a 19. század végére és már az impresszionisták is csak elmosódott mázolmányokra voltak képesek, azaz nagyjából a barokk óta nem termelt a világ sem tehetséges festőt, sem művészetileg értékelhető irányzatot.
Sosem örültem ennyire a gép leszállásának. A kölni reptéren nagy nehezen sikerült buszt találnom, ami nagyjából az utolsó járat volt Bonn-ba aznap, tekintve, hogy majdnem 23 óra volt és, hogy ráadásul vasárnap. Akinek iPhone-ja van annak melegen ajánlom a CityMaps2go alkalmazást, ami egy offline térkép műholddal. Szerencsére, a program szerint a központtól mintegy 4.5 km-re laktam, úgyhogy durva számítás szerint egy órás sétára készültem. Az idő kellemes volt, éhes-szomjas-hisztis nem voltam, a bőröndöm gurul, így az első egy km, aminek a első felében egy belvárosi parkon, majd egy bárokkal teli utcán suhantam végig még igazán jól telt.
A probléma az offline térképpel, hogy sem a magasságokat nem mutatja, sem az útviszonyokat. A második km-től ugyanis nemcsak, hogy emelkedővel, de egy kivilágítatlan erdővel is találkoztam. Oké, nagy probléma csak nincs, hisz mégiscsak Németországban van az ember ...na jó, azért kicsit félelmetes volt, sehol egy árva lélek, mindenhol csak a sötétség, a telefonommal világítottam az utat és csak reménykedtem, hogy előbb-utóbb tényleg oda lyukadok ki, ahova szeretnék. Aztán a dolog kezdett egy kicsit felpörögni, időnként madarak huhogtak, aztán néha négylábú emlősök hangjait véltem beazonosítani. Rá kellett jönnöm, hogy konkrétan az erdő közepén vagyok, és igazából visszafordulni már csak azért sincs értelme, mert más, alternatív útvonal nem vezet a szállásra, és amúgy is, az offline térkép szerint már csak másfél km van hátra. A legbénább horrorfilmekben látott jeleneteket adtam elő: a legkisebb neszre megálltam, elképzeltem ahogy meghalok, majd 5 perc után - miután egyértelműen csak magamat hergeltem - inkább tovább sétáltam újabb 100m-t, ahol ezt megismételtem.
1,5 km múlva felszenteltem ezt a térképes alkalmazást, ugyanis az erdő közepén, egyszer csak fényre és egy épületre lettem figyelmes, thank god I arrived. Komolyan el sem hittem, hogy miután százféle módon vizualizáltam a halálomat és összességében, mintegy két órát kavarogtam az erdőben, egy ismeretlen városban, végre megérkezem. Ettől függetlenül, a gondolat, hogy az erdőben lakom egy hétig azért nem volt túl bíztató de erről majd később...
