Varázsszőnyegen a világ körül

Azt hiszem a szexuális ajánlatok kérdéskörét már felesleges tovább taglalnom, a lényeg, hogy egyre edzettebb vagyok és már szinte alig lepődöm meg a kérdés hallatán.

A tegnapi sokórás városnézés nagyon jót tett, ugyanis ma igazán nyitott szívvel indultam neki a reggeli körtáncnak, éneklésnek és az ezt követő kis megbeszélésnek, hogy ki milyen "ecologically aware" megoldást talált arra, hogy megérkezzen a konferenciára. Az első hódolómként számontartott örmény szobatársam például öt napig utazott, összesen nyolcszor szállt át, és legalább ennyi országot látott menet közben. Ő azért itt is rekordnak számít, legtöbbjük kettő, esetleg három napot vonatozott vagy buszozott. Ebből két dolgot tudtam levezetni: egyrészt azt, hogy a szagok forrása régebbre datálható, mint az első nap ...hiszen ennyi zötykölődés plusz két-három napos emberszaggal megbolondítja a meglévő aromát. Másrészt pedig azt, hogy hivatalosan is nagyvárosi, környezetszennyező libává avanzsáltam magam, ugyanis nem elég, hogy repülővel jöttem (psssszt!), de még azon is felháborodtam, hogy miért tartott fél napig (plusz minusz erdei kaland) idáig eljutni.

Egyébként a roppant visszafogott szarkazmusomat félretéve, ma tényleg érdeklődéssel fordultam a témához, megpróbáltam megérteni például a mezítlábazás mitológiáját. Az igazság az, hogy mindamellett, hogy száz Ásóka-reklámra elegendő körömgombát láttam a héten, valahogy ezek az emberek nem érzik magukat feszélyezve, sőt, a mezítlábas lét egy életforma, egy olyan kihívás, ami mindennapi küzdelmet jelent sok-sok kompromisszummal. 

Egy nagyon kedves belga hippifiúcska közel egy órán keresztül ecsetelte nekem, hogy mikor, hogyan és egyáltalában véve miért is vágott bele. A jelentése különösebb magyarázatot nem igényel, de azért nézzük sorba: a föld közelsége, a természettel való kapcsolat megerősítése, vissza a gyökereinkhez. (Ezen a ponton azért kihangsúlyoznám, hogy Nyugat-Európában vagyunk, földanyánk legtöbbször aszfalttal áld meg minket.) Ő körülbelül két éve kezdte el és semmiféle szimbolikus környezetvédői megfontolás nem áll mögötte, csupán egy csapat gonoszkodó barát, akik ál-hippiként azonosították mondván, hogy kellően - ahogy ő fogalmazott pussycat ahhoz, hogy ezt komolyan vegye.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban? A figyelmet azonnal felkelti, elmondása szerint minden nap akad legalább egy valaki, aki rákérdez, hogy miért csinálja, ami remek alkalom a környezettudatosság hangsúlyozására, összességében zseniális aktivista magatartás. Egy tartalék cipő és zokni páros azért hozzá van kötve a szötyőjéhez kizárólag vész esetére, illetve azon alkalmakra amikor elkerülhetetlen annak használata (bank, opera, stb.), természetesen előtte-utána működik a dolog, csak közben nem. Mi van ha sötét van? Mi van ha belelép valamibe? Mi van ha belerúg valamibe? Hogyan tudja megelőzni a fertőzéseket? Azt hiszem ezek a kérdések csak engem gyötörnek, ő csak annyit mondott, hogy higyjem el neki, két nap után már nem fogom a földet nézni és fel sem fog tűnni, hogy nincs rajtam cipő...

A mai reggeli közben egy eddig ismeretlen német leányzóval csevegtem, aki egyszer csak megkérdezte hogy by the way are you straight? Tudom, tudom, ilyesmin már nem kéne meglepődnöm, de azért mégis. Tekintve, hogy ezúttal az alvás tettetésének lehetősége nem állt fent, így kénytelen voltam valamit reagálni, mondjuk azt, hogy ez miért is fontos. Erre közölte, hogy csak azért, mert véleménye szerint jól nézek ki és akarna nekem valamit ajánlani, persze csak, ha nyitott vagyok rá. Eközben - szerencsémre - újabb emberke csatlakozott az asztalunkhoz, így ez a beszélgetés félbeszakadt, bár tíz másodpercre végigfutott az agyamon, hogy ő egy lehetséges harmadik résztvevő buliban... mindenesetre azért hozzátette, hogy majd később megkeres és befejezzük.

Na most ezen a ponton már azon is gondolkozom, hogy vajon ezek csak velem történnek meg vagy itt - rajtam kívül - mindenki hisz a szabad szerelemben, azaz már rég mindenki mindenkivel összekavart csak nem veszem észre. Egyre bizarabb ez az itt tartózkodás.

Ma egy kicsit hosszabb léptékű pihenőt tartottam, először a Bonn(e) Baguette pékségben kezdtem, ugyanis a reggeli tárgyfelvétel és a már-már megszokottá vált neptun-halál miatt lemaradtam a reggeliről is. Sajnos a beavató szertartást már nem úsztam meg.

Bonn továbbra is gyönyörű, a belváros pár sétáló utcából áll, telis-tele üzletekkel, és ahogy már megszokhattuk: Beethoven mindenütt. Elsétáltam addig a házig, ahol született, noha a feljegyzések szerint csak ezen városon belül hét különböző helyen élt, a legnagyobb kincsként mégis ezt a kis tüneményes házat őrzik. Minden évben van egy közel egy hónapig tartó Beethoven-fesztivál, az idei pont ma kezdődik. Sajnos már nem volt időm eljutni a Beethovenhalle-ig, de a fesztiválra is figyelemmel talán holnap az egyik törzsi rituálé helyett...

Maradjunk egy kicsit a belvárosi sétáló utcáknál: ez a része a városnak ötvözi a mai igényeket - üzletek, kávézók és a helyi hírességnek számító Telekom, ám mégis visszatükrözi régiességét azzal, hogy a boltok felett továbbra is a keskeny német házikókat látni. A legrégebbiként őt tartják számon, hogy hány száz éves arra több különböző választ kaptam, így erről végtére is fogalmam sincs. 

Be kell valljam, hogy nagyon egyedinek találtam, hogy a régi városfalból megmaradt szeletke a sétáló övezet része. Valahogy közelebb hozza az emberhez a történelmet azzal, hogy nem a várostól 20km-re található egy kietlen szakaszon, ahol - esetenként - még belépőt is van pofájuk szedni. 

Zárásképp az Art Deco stílusban épített Metropol épületébe mentem, ami valaha moziként üzemelt, ma viszont már a Thalia könyváruház lánc egyik boltjának ad otthont. Kaliforniában már megszoktam, hogy külön olvasó helységek kerültek kialakításra, de szerencsére ez mára már Európa számos országában is divatba jött. Itt az egyediséget ezon belső galériában lehet megcsípni: ezen sötétkék bársony olvasószékek gondoskodnak a kényelemről és a nyugalomról, de azt hiszem ez a rész inkább télen, a hidegben népszerű. Amíg ilyen kellemes meleg van, addig inkább a parkokban olvasnak az emberek. Mialatt hazafelé sétáltam, megint belebotlottam egy ilyen könyvekkel teli üvegkalitkába, de ezúttal valaki épp válogatott is közölük. Sőt, még angolul is beszélt. Szóval, a rendszer olyan, mint nálunk az antikvárium csak itt ingyen van: ha megunsz egy könyvet egyszerűen elviszed egy ilyen kis bódéba. Mint megtudtam ezeket csak nemrég létesítették, a srác szerint pár hete, de az már most egyértelmű, hogy működik mert napok alatt gyakorlatilag teljesen kicserélődik a választék. Ő például már vagy öt-hat könyvet hozott és legalább ennyit el is vitt. Bámulatos. Arra tekintettel, hogy Bonn - az ENSZ központja mellett - egyetemi városként aposztrofálható, nem meglepő, hogy iskolai hagyományokből nőtte ki magát a dolog ...vagyis ebben az esetben kiterjesztették a "publikus" városrészekre, tankönyvek helyett pedig szépirodalomra. Sajnos angolul semmit sem találtam.

Nos, három nap babcsíra és csapvíz kúra, valamint rengeteg hasznos környezettudatos tanács után úgy döntöttem, hogy senkinek sem fog feltűnni, ha egy kicsit elhagyom a törzset és felfedezem Bonn-t. Nappal ez az erdő, aminek a közepén lakom már sokkal barátságosabb, mint ahogy a tömegközlekedés és működik. Valahogy még mindig nem sikerült megemésztenem - pedig sokadjára járok Németországban - hogy a buszok nemcsak pontosan járnak és gyönyörű tiszták (biztonsági övvel felszereltek!), de az azon utazók rendszerint Omega órát viselnek Frey Wille kiegészítőkkel.

Első utam természetesen a Beethoven szobra mögött fekvő Starbucks-ba vezetett, ahol végre egy hatalmas adag latte és internet társaságában tudtam élvezni, hogy Bonn-ban vagyok. A város amúgy varázslatosan békés és tiszta, tele fákkal, parkokkal, szökőkutakkal, antikvár bazárokkal, amiket Rómában és Párizsban is imádtam ...ha egy szót sem értek a könyvekből akkor is félórákat tudok eltölteni azzal, hogy végignézzem a kínálatot. Egyébként az olvasásnak itt nagy hagyománya van, a parkokban például (őrizetlen) üvegbódék találhatók, ahonnan vagy kölcsönözni vagy vásárolni lehet könyveket - még nem sikerült rájönnöm, hogy pontosan hogy is működik mert sajnos csak németül van kiírva.

A távolságok nem túl nagyok, így ez is egy amolyan kerékpáros város. Pete Murray zenéjét választottam a sétáláshoz és azt hiszem számomra ez a két óra barangolás volt a kikapcsolódás. Na persze nemcsak azért, mert úgy érzem végre "csináltam" is valamit, hanem azért is mert máris több életkedvvel térek vissza a kis erdei oduba.

Meglepő módon a város tele van plakátolva a koferenciával, a bonn-i lakók köszönnek és támogatásukat fejezik ki, amint észreveszik a blézeremre csíptetett névkártyámat, amin persze a hivatalos logó is megtalálható. Tegnap este a polgármester is beszédet mondott, kifejezve legmélyebb tiszteletét. (Erre már mindenki felöltözött - mármint amolyan, az urbanizált világban hagyományosnak számító módon.) Azt hiszem ez a város és talán az egész ország is nyitott a témában sokféle kezdeményezésre, örülnek annak, hogy a fiatalok meg akarják váltani a világot és mindent megtesznek azért, hogy ilyen és ehhez hasonló tréningek, beszélgetések, előadások megrendezésre kerülhessenek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nemcsak pénzt adnak, de helyszíneket biztosítanak, szakértőket hívnak meg, satöbbi. Kívülről szemlélve talán én is pozitíva(bba)n állnék a dologhoz, résztvevőként azonban sajnos úgy látom, hogy naivitás volna bármi ilyenben komolyan hinni.

Néha elgondolkozom, hogy azon túl, hogy utazási és networking lehetőség miért is csinálom ezt, vagyis miért jövök el ilyen workshopokra, konferenciákra amikor már előre érzem és tudom, hogy semmi haszna sem lesz ...másik oldalról viszont azt hangsúlyoznám, hogy magából az eseménysorozatból tényleg nem, de az egymással folytatott beszélgetésekből nagyon sokat lehet tanulni. A vacsoránál - ahol még mindig nem sikerült megszoknom, hogy böfögni és fingani is szokás - arról meséltünk, hogy ki, hogyan és mikor ünnepli a karácsonyt. Bámulatos, hogy ahány ország annyi különböző bibliai és nem-bibliai élőlény hozza az ajándékot! Viszont egy biztos: a mai példákból okulva talán mi magyarok gondoljuk egyedül úgy, hogy a sztori egy újszülött csecsemővel a leghihetőbb. A legtöbb helyen azért télapó, a három király vagy az apostolok végzik ezt a feladatot. Ezt a harmadik verziót mondjuk bevallom egyáltalán nem értettem, de nem tűnik életszerűtlenebbnek, mint a mi megoldásunk...

Wanderlust. Ezt a vígjátékot még Helsinkiben néztem meg, de azt hiszem bemelegítőnek tökéletes volt. A különbség az, hogy ez most nem film, hanem egy heti valóságom.

Tehát mit is keresek itt? Ezt a kérdést ma már magamnak is feltettem. Egy konferenciára jöttem, ami a fenntartható fejlődésről, fiataloknak szól. A szervezőkkel és az előadókkal együtt nagyjából százötvenen lehetünk itt.

Határozottan állíthatom, hogy távolról sem készültem fel arra ami itt fogadott: az egy négyzetméterre eső hippik száma valahogy végtelennek tűnik, az emberek nagy része mezítláb mászkál, sállal, esetleg tunika-szerű ruhadarabokkal takarja el magát. Nem mindenki persze - így nem is nézett ki senki a farmerom, vagy a tornacipőm miatt - de mondjuk a társaság fele. A szeretet kifejezése is többféle módon nyilvánul meg: egyrészt a testünkben lévő gázokat nem szabad visszatartani, mint ahogy a nedveknek is természetes úton kell távozniuk, így a légkör csak egy kicsit rosszabb, mint az a frissesség, amit egy júliusi napon a tömött 4-es 6-os villamoson lehet érezni. Mindezek után (és közben is) az intimszférámat porig romboló módon ölelgetjük, szeretjük és tiszteljük egymást.

A szobámat három emberrel osztom meg, mit ne mondjak nincs nagy verseny a zuhanyzóért, ellenben a többi használható felületért már annál inkább. Nos, a szobák lakóinak és a pakolható alkalmasságok számából adódóan számomra valahogy egyértelmű volt, hogy mindenkinek egy ágy és egy szekrény jut. Micsoda konzervatív és kapitalista nézőpont! A szobatársaim - velem ellentétben - azt vallják, hogy nyugodtan pakoljunk csak vegyesen és persze ez azt is jelenti, hogy bárkinek a ruháját felvehetem, ami csak tetszik. Ez a fajta közös gondolkodás és tulajdonmegosztás azt hiszem végképp nem én vagyok, de szerencsémre az ő méretük nem s-es, így attól legalább reálisan nézne nem kell tartanom, hogy lemondhatok egy heti fehérnemű kollekciómról. Huhh.

Tegnap este, "takarodó után" azért még ért egy kis meglepetés. Az egyik - örmény származású - hímnemű szobatársam ugyanis feltette a kérdést, hogy would you like to enjoy this moment? Nem állítanám, hogy teljesen világos volt, hogy pontosan mit is ért ez alatt, úgyhogy két opció maradt számomra: 1. eljátszom, hogy már alszom. 2. visszakérdezek. Nagy hibámra a kíváncsiságom győzedelmeskedett ...szóval ez igazából csak egy diplomatikus bevezetése volt annak, hogy szexelhetnénk, ha van kedvem. Megköszönve a kedves fejajánlást inkább visszautasítottam, de biztosított arról, hogy ha a hét folyamán meggondolnám magam azért ő rendelkezésemre áll. Mindez egyébként a legtermészetesebb és könnyedebb módon jött ki belőle, akárcsak azok a csípős fingások, amiket a többiekkel kánonban az éjszaka folyamán kieresztett.

Reggelente törzsi énekekkel és ehhez passzoló táncokkal kezdünk, ami egyrészről felpezsdíti az ember vérét, másrészről serkenti az agyműködést. Ezek után körülbelül harminc percig a saját légzésünket figyeljük meg ...ebből bőven elég lesz egy hét. Mondanom sem kell, hogy ezen élmények után, nulla perc alvással a hátam mögött az egyetlen amire gondolni tudok az egy vödör kávé. De az persze nincs. Ellenben mindenki kapott egy üveg itókát, ami ha kiürül csapvízzel feltölthető, ezzel sem a fogyasztást nem fokozzuk, sem az előre legyártott műanyag palackok vásárlásából nem vesszük ki a részünket. A konferencia tematikájához és üzenetéhez igazodva reggelinek, ebédnek és vacsorának vegán ételeket szolgálnak fel, amik egyébként kiváló minőségű élelmiszerekből vannak, de hosszabb távon - és jelen esetben ez az egy hét már most örökkévalóságnak tűnik - számomre elképzelhetetlen. Húst viszonylag ritkán eszem, viszont halat, rizst és zöldségeket párolva vagy sülten már annál inkább. Ami itt van ugyan különleges, friss és egészséges de egyhangú és unalmas, két nap után is elmondhatom, hogy más ízekre (is) vágyom.

Az irónia az iróniában természetesen az, hogy amíg éljen a szőrös női láb, óvatosan kezeljük a hulladékot és becsüljük meg mindenünket amink van, addig az étkezések után a kajamaradékok ládákat töltenek meg, a papíralapú brossúrákból már egy bőröndnyit nyomtak a kezembe és persze a tény, hogy internet csak egy helységben, óránként 1.50€-ért vehető igénybe pedig egyenesen felháborít minden lelkes környezetvédőt. Kicsit olyan hiteltelen ez, mint a többségi társadalmat fikázva prideszervezőnek felcsapni az egyenlőség és az elfogadás jegyében. A világon termelt élelmiszer harmada a szemétben végzi és ha valaminek, hát ennek a konferenciának erről kéne szólnia ...és eszerint kéne zajlania is.

...avagy érkezzünk meg Bonn városába egy fél nap alatt Budapestről. Tehát: indulás otthonról délután fél3 körül, 4-re már bent is vagyok, hogy elolvassam az első kiírást, hogy a 16:20-as boarding egy kicsit csúszni fog. Örvendetes hír, tekintve, hogy Münchenben 50 percem lett volna átszállni. Végül 1 órás késéssel indultunk, majd szerencsére a transzfernél az az újabb szívet melengető kiírás fogadott, hogy az a gép is késni fog amit amúgy normális esetben már le is késtem volna.

Ahogy ezt Németország különösen civilizált helyein már megszokhattuk: a reptéri terminál egy csöppnyi szórakozást kínáló kicsiny város, gyerekeknek kialakított Lufthansa bemutatóval, rengeteg designer üzlettel, ingyen kávéval, teával, forrócsokival, fél óra ingyen wifivel.

A következő utam egy igazi rémálom volt, amolyan amerikai komédiába illő clichékkel: előttem és mögöttem is gyerekek, szóval a csönd miatt véletlenül sem kellett aggódnom és persze a hátrúgdosásért sem kellett külön kérelmet benyújtanom, automatikusan járt, az út teljes egészére. Mellettem egy enyhén korodosó nőszemély ült, aki szerint én mindenki életét veszélyeztettem a telefonom használatával és persze, ha lezuhantunk volna, az is az én hibám lett volna. Tíz percig próbáltam bevezetni a flight mode rejtelmeibe, aztán rájöttem, hogy egyikünk sem fogja meggyőzni a másikat, így inkább maradtam az olvasásnál. Toulouse-Lautrec életrajz, avagy Moulin Rouge. A kedves új barátnőmtől végighallgathattam, hogy Párizs csak a fogyasztói társadalom túlpopularizált városa, ahol minden pofátlanul drága mert az ostoba turisták ezen az áron is kipróbálják, amire rábeszélik őket. Szerinte a művészet rég meghalt a 19. század végére és már az impresszionisták is csak elmosódott mázolmányokra voltak képesek, azaz nagyjából a barokk óta nem termelt a világ sem tehetséges festőt, sem művészetileg értékelhető irányzatot.

Sosem örültem ennyire a gép leszállásának. A kölni reptéren nagy nehezen sikerült buszt találnom, ami nagyjából az utolsó járat volt Bonn-ba aznap, tekintve, hogy majdnem 23 óra volt és, hogy ráadásul vasárnap. Akinek iPhone-ja van annak melegen ajánlom a CityMaps2go alkalmazást, ami egy offline térkép műholddal. Szerencsére, a program szerint a központtól mintegy 4.5 km-re laktam, úgyhogy durva számítás szerint egy órás sétára készültem. Az idő kellemes volt, éhes-szomjas-hisztis nem voltam, a bőröndöm gurul, így az első egy km, aminek a első felében egy belvárosi parkon, majd egy bárokkal teli utcán suhantam végig még igazán jól telt.

A probléma az offline térképpel, hogy sem a magasságokat nem mutatja, sem az útviszonyokat. A második km-től ugyanis nemcsak, hogy emelkedővel, de egy kivilágítatlan erdővel is találkoztam. Oké, nagy probléma csak nincs, hisz mégiscsak Németországban van az ember ...na jó, azért kicsit félelmetes volt, sehol egy árva lélek, mindenhol csak a sötétség, a telefonommal világítottam az utat és csak reménykedtem, hogy előbb-utóbb tényleg oda lyukadok ki, ahova szeretnék. Aztán a dolog kezdett egy kicsit felpörögni, időnként madarak huhogtak, aztán néha négylábú emlősök hangjait véltem beazonosítani. Rá kellett jönnöm, hogy konkrétan az erdő közepén vagyok, és igazából visszafordulni már csak azért sincs értelme, mert más, alternatív útvonal nem vezet a szállásra, és amúgy is, az offline térkép szerint már csak másfél km van hátra. A legbénább horrorfilmekben látott jeleneteket adtam elő: a legkisebb neszre megálltam, elképzeltem ahogy meghalok, majd 5 perc után - miután egyértelműen csak magamat hergeltem - inkább tovább sétáltam újabb 100m-t, ahol ezt megismételtem.

1,5 km múlva felszenteltem ezt a térképes alkalmazást, ugyanis az erdő közepén, egyszer csak fényre és egy épületre lettem figyelmes, thank god I arrived. Komolyan el sem hittem, hogy miután százféle módon vizualizáltam a halálomat és összességében, mintegy két órát kavarogtam az erdőben, egy ismeretlen városban, végre megérkezem. Ettől függetlenül, a gondolat, hogy az erdőben lakom egy hétig azért nem volt túl bíztató de erről majd később...

Egy előző bejegyzésben már utaltam arra, hogy mind az építészet, mind a lakberendezés terén kellően előrehaladott az itteni trend. Nemcsak arra kell azonban gondolni, hogy mennyire modern designról van szó, hanem a minőségről is és arról is, ahogyan vigyáznak minderre. 

Tekintve, hogy az évből itt 9 hónapon át tél van, így a szigetelés alapvető fontosságú (nem úgy mint mondjuk nálunk, ahol pont a hő- és vízszigetelésen spórolnak a vállalkozók...): általánosságban dupla ajtóval találkozhatunk és a kilincsek két különböző oldalon helyezkednek. Ez egyrészt hőszigetelés szempontjából hasznos, másrészt tűzvédelmi okokból. Ahogyan megtudtuk: tűz esetén a lakásban kell maradni (!). Igen, ugyanis a lakások teljesen biztosítottak, ellenben a lépcsőház nem. Ettől függetlenül nem szeretném ezt kipróbálni ...valahogy nem nyugtat meg a tudat, hogy a harmadikon lakunk és az elsődleges tanács az volna, hogy maradjunk is itt. 

Visszatérve az itteni megoldásokra: zárt és fűthető erkélyek, ezt vastagfalú üveggel képzeljük, amit persze ha meleg van el is lehet húzni. Ez egyébként nemcsak az eső, hó és fagy ellen véd, de van annak egy hangulata, ha az ember mondjuk szaunázás közben kisétál pár percre az erkélyre felfrissülni és közben mindenhol csak a havas tájat látja. Sajnos ezt azt hiszem augusztusban nem tudom átérezni, de azért az éjszakák így is elég hűvösek (kb. 10-12 fok) ahhoz, hogy a kései szaunázások alatti erkélyen pihenést kipróbáljuk. Ha már említettem: szauna! Na ez egy fantasztikus élmény és persze túlontúl hétköznapi is. Mint megtanultam, ez nem egy amolyan 20 percig olvadunk aztán beugrunk a medencébe és reménykedünk, hogy nem áll meg a szívünk történet. Az itteni szokások szerint ez egy nagyjából napi 2-3 órás program és maximum 10 percet lehet egyszerre bent lenni, utána legalább ennyi időn keresztül pihenni kell. A finn életmódot tekintve azonban ez nem is olyan sok idő, mint gondolnánk, hiszen - mivel a boltok is kb délben nyitnak és maximum 18 óráig tartanak nyitva - így a nap jelentős részében tudnak magukkal foglalkozni. Semmi meglepő sincs abban, hogy az emberek a mellettünk lévő sétányon futnak (esetenként babakocsival is), jógáznak a fűben vagy csak úgy kifekszenek élvezni az életet és pihenni. Ez a fajta nyugodtság mindenhonnan árad, így a letisztult, egyszerű, minimalista belsőépítészetből is.

Fekete-fehér, esetleg bézs-sötétbarna. Nincsenek színes tapéták és attól még jobban elütő függönyök, maximum pasztell színekkel egészítik ki az alapvetően kontrasztos berendezést. Az ablakok duplafalúak, közöttük redőny, így annak tisztítását is megússza az ember. Nincsenek küszöbök, mert itt meglepő módon minden szintben van. Nincsenek apró helységekre felosztva a lakások, ha térelválasztással találkozunk akkor maximum tolóajtó, de alapvetően egybenyíló terek a népszerűek, ez persze optikailag meg is növeli azokat.

A tisztaság. Erről még azért tegyünk említést. Azt hiszem jó helyre jöttem, hiszen a tisztaságmániám itt nem is mánia, hanem átlagos igényesség. Kérdés nélkül mindenki, mindenhol leveszi a cipőjét az ajtóban... gyakorlatilag enni lehet a padlóról bárhova, bárkihez is megy az ember. 

Azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki az unalmas előadásokon addig lövöldözte ezeket a színes kis madarakat, amíg mindenhol össze nem szedtem a három csillagot. Majd, természetesen a saját rekordjaimat szerettem volna megdönteni. Ha ismerősen cseng ez másnak is, akkor azt is gyorsan elmondom, hogy az Angry Birds itt nemcsak marketing fogás, hanem valami, amivel itt MINDENKI játszik. Úgy tűnik az Angry Birds az itteni népbetegség, gyorsabban terjed, mint a pestis, de talán annyira nem halálos.

Tehát, akkor mit és hogyan képzeljünk: Angry Birds üdítőital, Angry Birds nyalóka, Angry Birds bögre-toll-füzet-matricák, miegyéb ami az iskolába is kell, hogy lehetőleg a többiek is lássák és véletlenül is kikönyörögjék a saját példányukat. Angry Birds fagyasztott színes fánk, Angry Birds mindenféle kiegészítő ...és minden, ameddig a finnek fantáziája terjed. No de a játék határtalanságából kiindulva, azt hiszem, hogy bármit el lehet képzelni Angry Birds designban, függetlenül attól, hogy ehető, iható, felvehető, eldobható vagy ezek mindegyike.

Érdekes, hogy az Angry Birds és a Moomin jól megfér egymás mellett. PR szempontból mindkettő sok pénzt hoz a konyhára, főleg, ha belegondolunk, hogy Tampereben egy egész Moomin múzeum és egy Angry Birds vidámpark is van. Mit kívánhatnánk még ami kicsit más, mint Disneyland de valahogy mégis csodaország felnőtteknek is? Egy biztos: megunhatatlan!

Nos, miután tegnap viéken botorkáltunk és valamikor éjjel sikerült hazaérnünk így kicsit későn döntöttünk úgy, hogy irány a belváros. Mármint ezúttal Helsinki belvárosa. 

Napindítónak egy kávéra gondoltunk, ami igazából kicsit nagyobb kihívásnak bizonyult, mint azt gondoltuk ...főleg annak dacára, hogy a finnek kávét isznak víz helyett. Seriously. Mentes ásványvizet például nem is lehet sehol kapni. Tehát, képzeljük el, ahogy 2 órát kóválygunk a belvárosi sétáló utca-féleségekben egy olyan hely után kutatva, ahol kellemes székek vannak, croissant és lehetőleg 5 euró alatt van egy latte. Ezek közül egyik sem népszerű intézmény itt: a székek csak székek, funkciója az, hogy üljön rajta az ember, semmi több. A péksütemények ugyan finomak, de végül mindig valami olyat rendelünk amiről fogalmunk sincs micsoda. A kávét pedig tej nélkül, feketén, erősen isszák.

Tehát inkább Design Museum, vagyis régebbi nevén Museum of Applied Arts. A skandináv belső építészet egyébként tökéletesen lefedi az én ízlésemet, egyszerű, letisztult formák, tágas terek, minimalista stílus. Az itteniek praktikus emberek, ugyanis nem a kiállított tárgyak mellett szobrozik mindenki, órákon át olvasva, hogy mit és hogyan kell nézni, hanem újrahasznosított papírra nyomtatják az információt, amellyel mindenki szabadon rendelkezhet, vagyis nekünk is sikerült fél kiló papírral távoznunk.

A sajtóigazolvány előnyeit nem hiszem, hogy hosszan kéne taglalnom, az viszont már inkább érdekes, hogy ahány ország és intézmény, annyi féle képpen értelmezik. A Design Museumban például minden létező elérhetőségemet meg kellett adnom és azonnal a levező listájuk oszlopos tagjává avanzsáltak.

Ezek után - kávé tervünket véletlenül sem feladva - úgy döntöttünk, hogy mászkáljunk, keresük meg a "bigét", amely szobor egyébként - a tengernyi kritika ellenére - az egyik legjelentősebb és népszerűbb művészeti alkotás. Gender szempontból értem én az indokokat, nem szép meztelen nőket közterekre pakolni, főleg úgy, hogy hímnemű rozmárok sóvárognak utána, de a feminista támadásokkal szemben egy esztétikai látványosság is.

Innen pár száz méterre (végigsétálva egy régi zsidó-zsibvásárra tervezett utcán) a főtérre érkezhetünk, amiben csak az az idegesítő, hogy centiméterenként pózolnak emberek, így körülbelül fél órába telik egy normális fotót készíteni. A katedrális egyébként belülről nem egy látványosság, kívülről azonban valóban lenyűgöző.

A helsinkii egyetemen tett sikertelen látogatásunk után végül Robert's coffeeját választottuk, kipihentünk a fáradalmainkat és úgy döntöttünk kipróbálunk egy Magnum café lattét. Nos, a napi tanulság az, hogy a magnum finnül = kurvaerős kávé, vagyis tripla eszpresszó és egy kis tej. Veszélyes választás. 

Azt azért nem merem kijelenteni, hogy ez lenne a világon a legfurcsább - mások, máshol biztos méginkább megőrültek - de azt hiszem ez is valami olyan, ami egy kis magyarázatot igényel (számomra)!

Tegnap ugyanis, távol Helsinkitől, félúton Tampere felé megálltunk egy aprócska, kicsit középkorias városkában, klasszikus piaccal, tradícionális kioszkokkal. Hämeenlinna a  Vanajavesi tó partján fekszik - bár ez lehet, hogy nem túl jellegzetes ismertetőjel, hiszen itt mindenhol tó, erdő és úgy egyáltalán természet vesz körül. A város híressége a Häme Castle, ottani források (legendák?) szerint a II. kereszteshadjárathoz köthető, vagyis valahogy a XIII. századra datálható. Nos, a kiállítás valahogy az őskortól indul és a XXI. századig terjed. Volt itt minden, a Meroving-dinasztia kincseitől, a mai háztartási kellékekig, gyerekrajzok, fogkefék halma, néha - csak úgy a felüdülés kedvéért - egy kis téglakiállítás, fegyvertörténelemmel és a katonai élet mindennapjaival (Dear John!), majd Donald kacsa finn megfelelője.

Azt hiszem nem sikerült megértenem a koncepciót vagy, hogy (hozzávetőleg) mire is szolgál ez a kiállítás, de azt sem, hogy egyáltalán mit mutat be ...az is tény, hogy pont emiatt megunhatatlan volt, hiszen sosem tudhattad mit rejteget a következő vitrin. Mindez körülbelül 10 terembe szétszórva, nagyjából 1.5-2 óra szórakozást, bámészkodást, majd 5 óra gondolkodnivalót nyújt. Lenyűgözően finn.

Nos, egy nap tapasztalatai, csak úgy zanzásítva:

- a norvég légitársaságnak a jelek szerint fogalma sincs mit jelent az, hogy fapados járat, ugyanis kb egy méter hely volt a lábunknak, saját tv-nk, ingyen wifink + cuki utaskísérőink

- ne feledkezzünk meg a csinos repülőgépünkről sem:

 - a leányzó, akitől béreljük a lakást 'természetesen' kijött értünk a reptérre, hiszen ez alap ...amikor hajnali 1-kor keresztülrobogtunk egész Helsinkin, egy (azaz egy!) autó még rajtunk kívül elhaladt az úton, mire közölte, hogy nem számított rá, hogy lesz forgalom ilyenkor

- a lakás, amit bérelünk gyönyörű, saját saunánk és gitárunk van, mikrónk nincs, azonban az erkélyünk például üveg tolóajtóval zárhatóvá varázsolható

- ha esne az eső azért kaptunk vész esetére egy Hugo Boss esernyőt

- az ajtókat jobbra kell kinyitni és balra kell bezárni

- a kávét a hűtőben tartjuk

- a boltban nemcsak, hogy friss termékeket lehet kapni, de még a kasszánál is ugyanannyiba kerülnek mint amennyit kiírtak

- a chilli nem csíp 

- a boltok 7-kor nyitnak és 18-kor zárnak

- vettünk némi zöldséget + gyümölcsöt és a srác, aki kiszolgált, nemcsak kedves volt és mosolygott de némi receptötlettel is ellátott minket

- no és azt se feledjük, hogy itt mindenki szőke, kék vagy zöldszemű ami elég kellemes esztétikus élményt nyújt :)

...és úgy egyébként itt minden tiszta, gondozott, rendezett, mindenki kedves, barátságos és segítőkész, valahogy nem ül ki az arcokra sem az elmúlthúszév, sem az elmúltnyolcév, sem az elmúlthárom. Azt hiszem érzem, hogy nem otthon vagyok ... az itteni élet békés, nyugalmas, kellemes.